London

Történelmi forrás:

Minden rosszban van valami jó, ezt az 1666-os londoni tűzvész esetében is elmondhatjuk.

London a XVII. században csapások sorozatát szenvedte el, 1665-ben kitört a pestisjárvány, 1666-ban pedig csaknem az egész város leégett.

Történt ugyanis, hogy egy Thomas Fraynor nevű pék nem oltotta el a tüzet rendesen Pudding Lane-i kis műhelyének kemencéjében. Miután este tíz körül hazatért aludni, a lángok kicsaptak a kemencéből és útjára indult a tűzvész. Sajnos az egyébként is kiszáradt városban éppen erős szél fújt, így a lángok villámgyorsan terjedtek szét, nem kímélve az otthonokat és templomokat, szobrokat, kórházakat sem. A feljegyzések szerint a város négyötöde a lángok martalékává lett, 87 templom (köztük a Szent Pál katedrális) és több, mint 13 ezer ház pusztult el. A tűzvész szeptember másodikán tört ki és csak szeptember hetedikére oltották el, köszönhetően az akkori polgármesternek, aki alulbecsülve a lángok erejét, közel sem tett meg mindent a tűz ellen.

A szemtanúk éjszaka is nappali világosságról számoltak be, ami London tíz mérföldes körzetében bevilágította a vidéket.

Az emberek fejvesztve menekültek, a bútorokat és a vagyont inkább otthon hagyták, a lángok gyorsasága nem adott időt a csomagolásra. Ameddig a szem ellátott, a Temzén végig csónakok lebegtek, bennük a menekülő családokkal, akik a vízről voltak kénytelenek végignézni a város pusztulását. A hő olyan elviselhetetlen volt, hogy a börtönablakok rácsai megolvadtak, az utcai láncok, vaskapuk folyóssá váltak és a forróság hólyagosra perzselte a menekülők talpát, arcát is.

Végül szeptember hetedikén sikerült megfékezni a tüzet. Az utcákon, romok közt bolyongó emberek látványa borzasztó volt, a tűz nem kímélt gazdagot sem szegényt, egyenlővé lettek a társadalmi osztályok. Büszkeségük azt sem engedte nekik, hogy segítséget fogadjanak el az uralkodótól, aki elrendelte, hogy a környező falvak lakói vigyenek ételt a károsult londoniaknak.

Az elején azt írtam, hogy minden rosszban van valami jó. Ez esetben ez tényleg igaz is, hiszen a tűz megállította a pestisjárványt, valamint London mai arcát is a tűznek "

köszönhetjük". Szabályozták a Temzét, az utcákat kiszélesítették és Christopher Wren tervei alapján újjáépült a Szent Pál katedrális, ami ma is teljes pompájában tekinthető meg.

A tűzvésznek a The Monument nevű torony állít emléket, amit szintén Wren tervezett, tetejére 311 lépcsőfokon lehet feljutni.

A LONDONI PESTIS:

Valamikor 1664. szeptember elején, szomszédaimmal folytatott alkalmi beszélgetés során, hírét vettem, hogy Hollandiában újból felütötte fejét a pestis. Ott ugyanis 1663-ban szörnyű mód pusztított, különösen Amszterdamban és Rotterdamban, ahová egyesek szerint Itáliából, mások szerint meg a Levantéról hurcolták be a török flottán szállított valamiféle árukkal; megint mások azt állították, hogy Krétából vagy Ciprusból hozták be, de akárhonnét is jött, abban mindannyian megegyeztek, hogy újból felütötte a fejét Hollandiában.

Akkoriban még nem voltak nyomtatott újságjaink, hogy kósza híreket meg értesüléseket terjesszenek, és azokat emberi képzelőerővel kiszínezzék, mint azt azóta tapasztalnom kellett. Az ilyenféle eseményekről a külfölddel levelező kereskedőknek meg másoknak a postájából szereztek tudomást az emberek, és így adták azután a híreket szájról szájra; épp ezért nem is jutottak el azonnal az egész néphez, mint ahogyan ez napjainkban történik. De a kormánynak, úgy látszik, már megbízható értesülései voltak, és több tanácsülésen megvitatták, mit lehetne tenni a ragály átterjedésének megakadályozására. Mindezt azonban titokban tartották. Így a mendemonda megint elcsitult, és az emberek már-már megfeledkeztek róla, hisz bennünket nemigen érintett, és reméltük, hogy nem is igaz, míg azután 1664 novemberének végén vagy decemberének elején Long Acre-ben, jobban mondva a Drury Lane felső végében két, állítólag francia férfit elragadott a pestis. A család, amelynél laktak, igyekezett sűrű fátyolt borítani az esetre, de a híre mégiscsak elterjedt a környéken. A minisztérium is tudomást szerzett róla, a tényállás felderítésére vizsgálatot rendelt el, és két orvost meg egy felcsert küldött ki a helyszínre. A vizsgálatot meg is tartották, s miután a holttetemeken a ragály kétségtelen tüneteit észlelték, nyilvánosan közölték leletüket, amely szerint a két férfi pestisben halt meg. A lelet azután elkerült az egyházfihoz, aki továbbadta a városházának, ott pedig a szokásos módon közzétették a heti halálozási jegyzékben ilyenformán:

Pestisben elhalálozott: 2 fő, fertőzött egyházközségek száma: 1.

Az embereket ennek láttára rémület fogta el, és az egész városban riadalom támadt, annál is inkább, mert 1664 decemberének utolsó hetében ugyanabban a házban még egy ember áldozatául esett ugyanennek a betegségnek. Ezután azonban félelmünk csillapult, mert vagy hat héten át senki sem halt meg e ragály látható jeleivel, és így az a hír járta, hogy a járvány megszűnt; később azonban, gondolom, február 12-e táján, egy másik házban, de ugyanabban az egyházközségben ugyanolyan körülmények között megint meghalt valaki.

Ez a haláleset az emberek figyelmét igencsak e városrész felé fordította, s mivel a heti jegyzék tanúsága szerint St. Gilesban a temetkezések száma szokatlanul megnövekedett, gyanítani kezdték, hogy a városnak ezen a végén pestis dúl, máris sokan elpusztultak benne, csak a hatóságok igyekeznek, amennyire lehet, titokban tartani. Ez a hír nagyon foglalkoztatta a város népét, nemigen merészkedtek a Drury Lane-re vagy más gyanús utcába, hacsak valamilyen rendkívüli ok nem kényszerítette őket erre.

Londoni régi divat:

A század talán legviharosabb évei a húszas évek voltak. A világháborúval a hátuk mögött az emberek azt érezték, hogy szinte elsodorják őket a változások, ami a divatban is megmutatkozott. Már nem volt fontos az előző századra jellemző hangsúlyos karcsú derék, inkább a fiús testalkat és a fiatalság került a középpontba. Divatba jöttek a koraérett, hanyagul divatos fiatal lányok, akik rövidre vágatták hajukat és szoknyájukat.
A láb került a divat érdeklődésének középpontjába. Világos anyagok és csillogóra festett bőr segítségével előállították a világ legkülönlegesebb cipőit. Aki tehette, mesés hárem-papucsokat hordott. Brokát, szatén, selyem és bársony - bukkantak fel a cipő-alapanyagok között. A sarok gyakran maga is műalkotás volt. Sokszor készült bakelitből, bőrből, sőt porcelánból is.
A derék nélküli, sima vonalú ruhákon az új stílus, az art deco jegyében különös szépségű díszítések jelentek meg. A nappali viseletekkel ellentétben éjszakára a nők kivirágoztak, az estélyi ruhák esetében a bő szabásvonalat flitterekkel, gyöngyökkel, rojtokkal és hímzésekkel ellensúlyozták, és tették elegánssá. Új anyagok is megjelentek, mint például a matt selyem, tweed, dzsörzé, krepp zsorzsett és forgalomba kerültek az első műszálas anyagok.